Fogadjátok szeretettel a wmn.hu-n megjelent írásomat!
Egy állás interjú mindig stressz helyzetet jelent. Főleg akkor, amikor úgy érzed, az életed múlik azon felvesznek-e.
Így volt ez velem is, amikor az első svédországi állásomból próbáltam lelépni. Teljesen ki voltam égve, rettenetes főnököm volt, a teendők listája minden nap csak nőtt, segítséget sehonnan nem kaptam. Néhány csoport társam kifejezetten ellenségesen viselkedett, szörnyű volt a légkör. Mégis úgy gondoltam, hogy muszáj legalább egy évet kihúznom ennél a neves világcégnél. Fontosnak tartottam, hogy legyen az önéletrajzomon valami kézzel fogható, a következő helyen lássák, hogy nem ugrálok egyik helyről a másikra.
Napra pontosan amikor kitöltöttem a fejemben lévő határidőt összeomlottam. Gyönyörű pánikrohamot kaptam a munkahelyem ebédlőjében, ahogyan az a nagykönyvben szerepel. Mivel ez a jelenség már egyáltalán nem volt új számomra, tudtam mit kell tennem.
Összekaptam magam egy picit, hogy tudjak vezeti majd hazamentem. Másnap kiírattam magam a háziorvossal. Arra játszottam, hogy addig betegállományban maradok, amíg csak lehetséges és közben új állás után nézek. Közben tényleg nem voltam valami jól. Szorongtam, bizonytalan voltam a jövőt illetően egy új országban, kellett a biztos jövedelem. Mégis azt éreztem, hogy soha többé nem tudok visszamenni ebbe az irodába.
Hamarosan behívtak egy interjúra egy jó nevű céghez. A megbízás csak egy évre szólt eredetileg – helyettesíteni kellett valakit, aki kiégés miatt nem tudott tovább dolgozni.
Nagyon szimpatikus volt az interjúztató, de aggódtam, amikor elmesélte, hogy az elmúlt évben öten mentek hosszú távú betegszabadságra pszichés okokból csak a pénzügyi osztályról.
Érdeklődni kezdtem, mit terveznek annak érdekében, hogy ez ne forduljon ismét elő? Hosszasan beszélgettünk a helyzetről, a kiváltó okoról és a lehetséges megoldásokról. Nagyon nyitott volt a véleményemre, illetve az ezzel kapcsolatos korábbi tapasztalataimra.
Annyira vállalhatatlan volt a helyzet az akkori munkahelyemen, hogy késznek éreztem magam eldobni az állandó megbízásom a korábbi cégnél akár ezért az egy éves szerződésért cserébe. Nem volt lehetőségem változtatni a helyzeten, az egyetlen kiút a lelépés volt. Ennek megfelelően elég nagy nyomást helyeztem magamra az interjú során, nagyon fontos volt, hogy jó benyomást tegyek a leendő főnökre, miközben persze próbáltam a szükséges információkat begyűjteni. Élet-halál kérdésként éltem meg a helyzetet. Akkor még nem tudtam, hogy mindig van újabb lehetőség, és mindegyik állásnál létezik jobb.
Aztán az interjú második felénél elérkezett a kritikus pont, amikor hangosan felröhögtem. Nem bírtam megállni, bár tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb interjú stratégia: a menedzser arcába röhögni.
a folytatást az eredeti cikkben elolvashatod: klikk!
halottnak a coach 