rengeteg levelet kapok, sok emberrel konzultálok, és szomorúan tapasztalom, hogy az alábbi történet – lényegét tekintve – mennyire hétköznapi. amennyiben ilyen helyzetben találod magad, kérlek nézz körül picit és ne magadban keresd a hibát!
amennyiben te is szeretnéd – akár név nélkül – megosztani a kiégés-felépülés történeted vagy a munka világával kapcsolatos megvilágosodásod részleteit, írj a halottnakacoach@gmail.com email címre! köszönöm – andrás
fogadjátok szeretettel L. írását! íme a vendégposzt:
Miközben azon gondolkoztam, megírjam-e Neked a történetem, mélységes szégyenérzet járt át a történtek kapcsán. Úgy éreztem, erről nem szabad írni, nem szabad beszélni, ez “csúnya munkahelyi titok”… aztán, miután elküldtem végül az üzenetet, szinte megvilágosodásként ért, hogy de, erről igenis beszélni kell, fel kell hívni a figyelmet az ilyen esetekre. És nem nekem kell szégyellnem, ami történt, hanem a volt főnökömnek.
2018-ban végeztem el az Állatorvostudományi Egyetemet.
A tanulmányi éveim alatt a szülővárosomban, Pécsen, megismertem egy állatorvost, nevezzük M—nek a történet kedvéért. Egy gazdátlan macska került hozzám betegen, akit végül befogadtam és M-hez vittem gyógykezelésre, még hallgatóként. Már ott magával ragadott a szakma iránti szeretete, a pontos diagnózisra való törekvése. Az elkövetkező években rendszeresen bejártam a rendelőjébe, meghallgattam az esetleírásait, sok szakmai tanácsot kaptam tőle – tulajdonképpen a mentorommá vált.
Az egyetemi tanulmányaim befejeztével, a féléves gyakorlati időm letöltésekor megkérdezte, akarnék-e ebben az utolsó félévben asszisztensként, majd a diploma kézhez vétele után állatorvosként dolgozni nála. Nagyon örültem, fantasztikus lehetőségnek tartottam, hogy a pártfogóm, szakmailag mélyen tisztelt “tanárom” rendelőjében dolgozhatok, így boldogan egyeztem bele. És itt kezdődtek a gondok…
Már asszisztensként feltűnt, hogy M nehezen kontrollálja az indulatait. Sok volt a kiabálás, mindig más volt a hibás, ő úgy látta, hogy a többi asszisztens (engem nagyra tartott, révén már majdnem állatorvos voltam és hosszabb távú tervei voltak velem) lusta, nincs bennük törekvés, hogy jobban, ügyesebben dolgozzanak. Kb. 1 hónapja dolgoztam ott, mikor M “jobb keze”, egy hatékony, okos asszisztens egy undorító ordibálás közepén felmondott.
Nekem ez volt az első munkahelyem, még sosem voltam ilyennek szem-és fültanúja. Volt ott minden: asztalcsapkodás, kulcsdobálás, üvöltözés (idézem az asszisztens lányt: “M, egy undorító, kibírhatatlan, önző ember vagy, én ide be nem teszem többé a lábam, képtelenség veled együtt dolgozni!”). Mindent úgy, hogy én megszeppenve álltam a sarokban, odakint pedig ezt a szópárbajt hallgatták a várakozó gazdik.
Akkor még azt hittem, ez egy extrém, egyedi eset volt. Rajtam kívül mindig 2 asszisztens dolgozott a rendelőben, akik rendszeresen panaszkodtak M-re a háta mögött. Voltam annyira lojális, hogy ez eleinte kényelmetlenül érintsen, de később teljes mértékben egyetértettem velük.
Szép lassan lehullott a lepel az én nagyszerű orvos mentoromról.
Mindig emberhiányban voltunk, mert valaki állandóan felmondott – M viselkedése és a nyomott, feszült légkör miatt. Mivel nincs itthon állatorvosi asszisztens szakképzés, teljesen átlagos végzettségű embereket kellett felvenni, és őket a nulláról betanítani (melyik színű injekciós tű milyen vastag, hol vannak a gyógyszerek, hogyan működik az altatógép, a sterilizáló stb.). Ez nem csak rengeteg extra munkát jelentett, de hatalmas stresszt is. Komoly műtétek is folytak a rendelőben, pl. Botallo vezetés lezárása, epehólyag eltávolítás, onkológiai műtétek. Ezekre úgy bemenni, hogy az asszisztensed 2 hete még egy Fornetti pékségben dolgozott…egy humán orvos szerintem elképzelni sem tudna ilyet.
Sosem tudtam továbbá, meddig számíthatok az új kollégára – vajon 3 hétig, 3 hónapig bírja majd itt? Egy évnél tovább szinte senki sem maradt.
M. nem adott túl rózsás fizetést sem, főleg úgy nem, ha órabérre bontom, mert havi 240 órát dolgoztunk átlagban. De M ezt is kimagyarázta. Mintha bizalmas cégpartnere lennék, arról magyarázott, mennyi hasznot kell egy alkalmazottnak kitermelnie ahhoz, hogy legalább X bért a főnök oda tudjon adni neki. Teljesen tapasztalatlan és naiv voltam, minden szavát elhittem, hogy hát igen, magamra vessek, amiért én csak ennyire vagyok hasznos és csak ennyi pénzt tudok kitermelni…
Egy évben 4-5 x ügyeltünk is. Ez önkéntes alapon működött az állatorvosok körében (minden állatorvosi rendelő eldönthette, részt vesz-e az ügyeletben), ilyenkor 7:30tól este 20:00ig a rendelőben ültünk egész hétvégén és vártuk a hívásokat. De nem mehettünk haza 20:00-kor. Rendszerint ugyanis beesett egy-egy beteg 19:50-kor… így volt, hogy 5 munkanap után szombat-vasárnap este 10-ig / 11-ig dolgoztunk – majd a következő héten pihenőnap nélkül ismét 5 napot. Nem kaptunk extra szabadságot, nem volt túlórabér sem. Nekem óraszámtól függetlenül mindig ugyanannyi fizetést adott, és ez nem volt más az ügyeletes hónapokban sem. S hogy miért? Mert mi igent mondtunk arra, hogy részt vennénk az ügyeletben, ami ugye önkéntes, tehát az ő fejében semelyik alkalmazottjának nem járt extra juttatás vagy legalább pihenő a végigdolgozott hétvégéért.
Orvosként, állatorvosként ráadásul annyira benne van az emberben a hivatástudat, a kötelességtudat – egyszerűen borzasztó könnyen felemészti az egész életed az, hogy az orvos lét a te identitásoddá válik, a szabadidődet is átszövi, minden hasonló munkakörben dolgozó ismerősöd agyonhajtja magát, így ezt normalizálod magadban. Hiszen ők is dolgoznak éjjel, és ők is rossz fizut kapnak és nekik sincs extra pihenőnapjuk! Tehát ez a normális. Néha úgy éreztem, a volt osztálytársaim szinte ezt “hypeolják” fel egymásban, mintha mind élveznék valójában ezt a mártír szerepet. Az állandóan dolgozó, munkájának élő állatorvos szerepét… aki pedig kitörne ebből, az gyenge és megvetendő.
Valahányszor szóba jött, hogy felveszünk egy újabb állatorvost, hogy én is tudjak pihenni, mindig felmondott egy asszisztens (volt, hogy egy évben 4 is), így megint nem volt lehetőség rá, hogy újabb orvossal bővüljön a csapat. Kezdhettem hát az új asszisztens betanítását ismét a nulláról.
Gyakran voltunk akár 1-2 hónapig is emberhiányban, ezért ilyenkor ott maradtam késő estig az asszisztens kollégáknak segíteni takarítani. Ó, igen, M ezt is megmagyarázta nekünk, hogy miért kell az asszisztenseknek felmosni és felporszívózni a nap végén, miért nem megbízható semmilyen mezei takarító.
Egyik alkalommal kiolvadva találtuk reggel a hűtőt, amelyben a gyógyszereket és vakcinákat tartottuk. M ránk támadt, hogy biztosan mi húztuk ki a hűtőt a konnektorból. Mutattam neki, hogy a hűtő be van dugva. Áh, akkor ez is kamu, mert mi valójában kihúztuk a konnektorból takarításkor, majd gyorsan visszadugtuk reggel. Persze kiderült, hogy elromlott a hűtő. Bocsánatot kérni elfelejtett a viselkedéséért.
Egy korábban felmondott asszisztense mondta azt nekem, hogy M beismerte neki, ő szeret fiatal nőkkel dolgozni (M egy kb. 37 éves férfi most), mert ők könnyen irányíthatók és “uralhatók”. Ami teljesen igaznak bizonyult. Senki nem merte felemelni a hangját, ha M üvöltözött, vagy vádaskodott. Egy férfi lehet már arcon ütötte volna…
Sok esetet tudnék elmesélni, milyen bántalmazások folytak a munkahelyen, pl. rendszeres trágár szavak “sunnyogó picsák”, “hülye kurvák” stb.
Végig úgy éreztem, nekem ki kell tartanom, hátha majd egyszer jobb lesz… úgy éreztem, nekem ez az egyetlen esélyem, hogy “befussak” állatorvosként. Láttam, hallottam, miket mond M a felmondott asszisztensekről, ráadásul minden nagyobb, jobb rendelőt ismert az országban, így tudtam, hogy rólam is hazugságokat terjesztene, elintézné, hogy ne vegyenek fel sehová (legalábbis jó helyre ne). Rendszeresen beszélt lehúzóan más rendelőkről, komolyan mondom, teljesen elhitette velünk, hogy az ő rendelője a legjobb az országban, és legyünk hálásak, hogy itt dolgozhatunk. Valóban, szakmai fejlődésem látványos volt, a gazdik szerettek, bíztak bennem – de egy ponton már az sem lehet elég, hogy tartsa a lelket az emberben.
Egyre inkább csapdában éreztem magam. Reggelente néha csak feküdtem az ágyban és azon gondolkoztam, lesz-e egy nap, mikor olyan fáradt leszek, hogy fizikailag képtelen leszek fölkelni. Sokszor megbetegedtem. Semmi szabadidőm nem volt. Már nem volt kedvem utánaolvasni az eseteknek, idegesítettek a gazdik, mikor Facebookon vagy emailben próbáltak munkaidőn kívül elérni és a kutyájukról /macskájukról kérdezni.
A 2,5 év alatt, amíg M-nél dolgoztam, szó szerint 1 nap betegszabadságot vettem ki, azt is a felmondásom után. Lázas voltam, gennyes mandulagyulladással. A háziorvos azonnal haza akart zavarni. Megkérdeztem M-et, szükség van-e rám még délután. Azt mondta, igen, maradjak a rendelőben.
Este nyomatékosan közölnöm kellett vele, hogy betegszabadságra van szükségem, nem tudok pénteken dolgozni. Kb értetlenül állt a közlésem előtt, mintha senki nem lehetne beteg itt.
Az ezt megelőző években szó szerint lázasan, betegen dolgoztam, sosem pihentem, mert nem akartam cserbenhagyni a kollégáimat.
Visszatekintve, már sokkal előbb is leléphettem volna, de végül csak tavaly mondtam fel. Nem mertem M arcába mondani, hogy agyonhajszolt, kiégtem, ő emberként megbukott előttem, ez a munkahely pedig toxikus és legszívesebben sírva menekülnék innen, így mindenféle egyéb kifogásokat hoztam fel indoknak. Nem tudom, hogyan, de rábeszélt egy fél éves felmondási időre. Úgy voltam vele, rendben, összeszorítom a fogam, engem nem vádolhat azzal, hogy egyik napról a másikra leléptem és cserbenhagyta a rendelőt. Mondtam is neki, hogy ebben a fél évben betanítom az állatorvost, akit felvesz a helyemre.
Nem vett fel senkit – egyébként azóta sem. Már komoly fizetéseket ajánl embereknek, de senki nem akar nála dolgozni.
Ebben a felmondás utáni félévben olyan dolgokat vagdosott a fejemhez, mint: “majd én gondoskodok róla, hogy örökre elmenjen a kedved az állatorvoslástól” és “remélem majd a koraszülött gyerekedet sem lesz, aki ellássa!!”.
Kicsit erős, nem?
A felmondás óta nem praktizálok, cserébe viszont újra írok (gyerekkoromtól gimnáziumi éveim végéig) állandóan írtam és rajzoltam, de ez az egyetem és a munka alatt sajnos elveszett kicsit), már meg is jelent az első könyvem, de már úton a 2. és 3. is 🙂
Úgyhogy igen…valamennyire elvette a kedvem M. a szakmától, abban igaza lett. Másrészt viszont, végre hatalmas szabadságom van, 180 fokos fordulatot vett az életem, mióta elkerültem erről a munkahelyről. Kellett pár hónap, hogy jobban legyek, de úgy érzem, végre újra önmagam vagyok.
Egy asszisztensünk nagyon jó barátnőm lett, ő még mindig ott dolgozik M-nél… tudom, miket mond rólam – pl. Én nem is vagyok állatorvos szerinte, meg csak egy hülye kislány vagyok, aki őt átverte és aki miatt ő vett egy ultrahang gépet (amit egyébként azóta is használ M). Minden egyes alkalommal, hogy az ott dolgozó, hulla fáradt és szintén kiégett barátnőm a munkáról beszél, hálát adok, hogy fel tudtam állni és elmenni onnan. Remélem, egyszer ő is elég erős lesz hozzá…
halottnak a coach 