a hangosblog rovatban ma a munkahelyi tehetséggondozás hiányáról lesz szó
volt egy érdekes beszélgetésem az egyik kolleganőmmel. mindketten egy projekten dolgozunk már egy éve. többek közt az is közös bennünk, hogy ennek a híres projektnek köszönhetően mindkettőnk eredeti állása a pénzügyi osztályon megszűnt létezni, mivel átköltöztették azokat egy prágai shared service centerbe.
én kifejezetten örültem, hogy végre egy projekten dolgozhatok, mert már teljesen ki voltam ábrándulva a nagyvállalati létből. ez volt az utolsódolog, amit még ki akartam ebben a környezetben próbálni.
a minden hónapban ismétlődő pénzügyi műveletek végrehajtásástól megcsömörlöttem, régebb óta kerestem a kiutat és ez a lehetőség pont kapóra jött. ráadásul a klasszikus financial accounting című szakmának nem látom a jövőjét. már réges-rég olyan integrált rendszereknek kellene működniük, amelyek egy okostelefonos applikációban pofonegyszerűen mutatják a számokat a döntéshozóknak. várom már, amikor a robotok elveszik az állásomat, bár egyelőre ezt főleg a kelet-európaiak, az indiaiak és a manilaiak teszik meg.
ez a kolleganőm másképpen látja a világot, ő az a megbízható főkönyvelő típus, aki élvezi a számokal való pepecselést és sosem unja meg. én biztosan őt venném fel pénzügyesnek magam helyett.
nos ő nem volt feldobva, amikor rárakták a kis projektünkre, de nem volt választása – legalábbis ő úgy érezete. (mindig van választásod!)
szóval arról beszélgettünk, hogy így a projekt vége felé kinek milyen nyomora van. neki teljesen összetört a lelke, mert rengeteg olyan feladatot kellett elvégeznie, ami egyáltalán nem passzol az egyéniségéhez, a karakteréhez. nem neki való 30 ember előtt előadást tartani és pénzügyi igazgatókat győzködni egy megoldás helyességéről. napokig gyomorgörcse van minden ilyen jellegű szereplés előtt, és az egészet szenvedésként éli meg. ráadásul az ilyenkor esedékes év végi teljesítmény értékelésen még bele is dörgölik az ember pofájába a “gyengeségeit, hiányosságait”. nem tudom ismered-e ezt a nagyvállalati pénzügyes légkört; csak annyit mondok, hogy ha valami 95%-ban tökéletes, akkor hosszasan elkezdi mindenki azt taglalni, hogy az a fránya 5% az miért nem megy.
aztán jön a nagy development plan, ami arról szól, hogy hogyan javítsál azokon a területeken, ahol nem érzed magad otthon – vagy a főnökség elégedetlen veled. nagyon megalázó, főleg ha már elmúltál 40 és van némi önismereted. az elméletem szerint ezzel a módszerrel próbálnak kontorllálni mindenkit, mert milyen munkáltatónak van szüksége egy teljesen magabiztos, kiegyensúlyozott, a saját területén maximálisan kompetens beosztottakra?!
elmeséltem neki egy történetet, ami remekül érzékelteti, hogy mi a problámám ezzel a hozzáállással: tegyük fel, hogy a gyermeked kiemelkedő tánctehetség, viszont a matek nem annyira megy, hármasnál sosem sikerül jobbat kapnia.
az osztályfőnök behívja a szülőket és rosszallóan csücsörítve elmagyarázza, mennyire fontos a matek a mai világban, enékül szinte lehetetlen boldogulni. a szülők beijednek, hiszen a legjobbat akarják az egy szem gyermeküknek. de mi az?!
a hétvégi tánc órákat mondják le, és helyette fogadjanak matek tanárt, aki korrepetálja? hónapokig, évekig kínozzák a gyermeket, hogy felküzdje magát 4-esre matekból? a szenvedés ráadásul nem is a legnagyobb probléma, hanem az hogy közben a matek miatt teljesen elhanyagolják a táncot, amivel megfosztják őt attól a lehetőségtől, hogy kiteljesedjen abban, amiben tehetsége van.
ez a tökéletes recept arra, hogy egy megnyomorított középszerű felnőttet hozzunk létre.
én inkább azt választanám, hogy az erősségekre menjünk rá. kit érdekel a matek 3-as, ha a gyerekből egy boldog balerina lesz az operaház társulatában? például
ez a felfogás érvényes a melóban is. szívesebben vagyok része egy olyan csapatnak, ahol mindenki más karakter és mindenkinek megvan a maga erőssége. így le lehet osztani a szerepeket, mindenki a legjobb teljesítményét tudja hozni úgy, hogy kényelmesen, magabiztosnak érzi magát. egy profi focicsapatban is a legjobb kapus véd és a legjobb csatárt rakják előre gólokat rúgni, nem igaz?
ez nem jelenti azt, hogy megfosztjuk az embereket a fejlődés lehetőségétől. mindenki fejlődhet, de miért nem abban, amiben igazán jó?
óriási gondnak tartom, hogy a nagyvállalatokban mindenkit folyamatosan beledobálnak különböző helyzetekbe, pozíciókba – mindenféle koncepció nélkül. vagyis a magyarázat saz, hogy ahol szükség van egy emberi testre oda benyomják az első kézre eső kollegát, főleg ha az nem ellenkezik, mert szeretne megfelelni és jól teljesíteni.
nagyon ritka, hogy manapság valaki akár 2 évig is ugyanabban a pozícióban legyen. és erre behazudják, hogy ez a te személyes és szakmai fejlődésed érdekében történik, hiszen “teher alatt nő a pálma, höhö”.
azzal próbáltam nyugtatni ezt a kedves sorstársamat, hogy most legalább megtanulta, hogy ez a fajta feladat nem neki való, így legközelebb tudatosan képes lesz elutasítani egy hasonló lehetőséget.
hiszem azt, hogy a legfontosabb feladatunk megismerni önmagunkat, az erősségeinket és a gyengeségeinket egyaránt. aztán ennek tudatában el lehet dönteni, hogy folyamatosan a gyengeségeinket akarjuk reszelni vagy ráfekszünk az erősségeinkre, és valami különlegeset adunk a világnak, azt amiben mi vagyunk igazán jók, amitől jól érezzük magunkat?
hány éves vagy és kinek akarsz bizonyítani, hogy meg tudod írni a matek dogát ötösre is, ha nagyon erőlködsz?
ez a bejegyzés 2018. februárjában született
halottnak a coach 