a kis dolgozó szobámban ülök és a billentyűzetet püfölöm. nagyon megnyugtat a laptopom elegáns, minimalista dizájnja, egy pillanatra elhiszem, hogy minden olyan egyszerű az életben, mint a munkám. ez a pár négyzetméter azt sugallja a skandináv letisztultságával, hogy elég csak a funkcióra és a feladat elvégzésére koncentrálni. semmi nem zavarhat meg ebben a környezetben. nem csak akkor leszek majd elégedett, ha elvégzem a munkámat, hanem közben is flowban vagyok. itt minden olyan felemelő. alkotok, kapcsolódom emberek ezreihez és ezáltal legyőzöm a halandóságot, az elmúlást.

ekkor átkiabál a lányom a szobájából: “papa, gyere puzzle-ozni!”. hirtelen kizökkenek az alkotás áramlatából és emiatt majdnem ráförmedek. veszek egy mély levegőt és végül nem barmolom le a gyereket, hanem szomorú arccal, lágyan elmondom neki, hogy dolgoznom kell. sokat. nem tudok vele most játszani. 

sokszor érzem a vágyat, hogy kapcsolódjak vele, hogy együtt legyünk a pillanatban, hogy kitörölhetetlen jó emlékkel égjek az emlékezetébe. ez volna a valódi, hús-vér örök élet, ami az idők végezetéig folytatódik generációról-generációra, ahol ugyan szépen lassan felhígul a génállomány, de a lelkem, a világlátásom darabkái évszázadokig élhetnek tovább.

mennyivel egyszerűbb a munka világában eligazodni, mint az apaságban. a minimalista, letisztult kis stúdióm tökéletes ellentéte a gyerekszobának, ahol állandósult a káosz. 

a munkámban számokkal lehet mérni a sikert, érthetőek nagyjából a szabályok. na de szülőként? 

majd jön a élet-főnököm és az éves értékelés során átbeszéli velem a tavaly kitűzött apai céljaimat? pontozza a teljesítményem? kijelöl improvement area-kat? action plan készül a gap-ek áthidalására és után követik a fejlődésemet? tréningre küldenek, ha szükségem van rá? a fizetésemelésemmel számszerűsítik, hogy mennyire voltam jó szülő? küzdhetek a hónap dolgozója, akarom mondani hónap apukája címért? mit kell ahhoz tennem, hogy az én fényképem mosolyogjon az iroda falán? hogyan leszek a legjobb apa?

és különben is, mivel teszek a legjobbat a gyerekemnek? ha úgy állok az életéhez, mintha az elsőszámú feladatom az lenne, hogy egy 17 évig tartó karnevált szervezzek neki? színleljem, hogy az élet kizárólag móka és kacagás? vagy inkább éljem a felnőtt életem, amiben kitüntetett helye van neki, csakúgy, mint a szívemben?