“parancs, értettem!” – te hogyan reagálsz az elvárásokra?

ifjú titán koromban néhány hónapig az mti-ben dogloztam a biztonsági szolgálat jeles tagjaként. általában a recepción ültem, fogadtam a látogatókat, belépő kártyákat adtam. volt egy hét azonban, amikor a teher portára osztottak be, helyettesíteni kellett valakit, aki szabadságra ment.

az első dolgom volt megkérdezni a főnöktől, hogy mik az elvárások, mit kell csinálni? hamar világossá vált, hogy nagyon egyszerű és unalmas feladatom lesz: be kell engedni a teherautókat a sorompón és fel kell írni a naplóba a rendszámukat. ennyi.

én viszont tovább kérdezősködtem:

““parancs, értettem!” – te hogyan reagálsz az elvárásokra?” olvasásának folytatása

tudod miért vagy rabszolga?

rendhagyó módon ez a bejegyzés egy hevenyészett szabadfordítás és nem eredeti iromány. egyszer már belinkeltem ide james altucher egy a “hogyan kezeljük a főnökünket?” postját, mert annyira tetszett, de ez a mostani totálisan rátapint a jelenlegi kihívásomra és az engem éppen legjobban foglalkoztató problémakörre. (a bejegyzés végére bemásoltam szó szerint az eredeti angol szöveget)

itt nem is a pénzről van szó, hanem a megszerzésének módjáról, függetlenségről és kreativitásról. egy ideje már nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogy miként alakíthatnék ki magamnak olyan pénzkereseti forrást, ami nem jár napi fájdalommal és nem öl meg középtávon.

nos ez az írás remek inspiráció számomra, és remélem, hogy neked is felnyitja a szemed vagy legalább elindít egy vitát/párbeszédet!

cubicles

nos, gyűlölök rabszolgáskodni. erre bárki mondhatja, hogy ne marháskodj! ez nem a 19. század és nem vagyunk láncra verve. ha szerinted tényleg nem vagyunk rabszolgák, akkor ne is folytasd az olvasást!

először is vizsgáljunk meg egy átlagembert, akinek hétköznapi munkahelye van!

TOVÁBB

te mihez kezdenél 2 ajándék évvel az életedben?

belegondoltál már abba, hogy a munkaadók simán kipréselnek belőlünk néhány extra évet ingyen és bérmentve? hogy töténhet ez?

a munkehely fizikai megtestesülése

porsche-356-051-3-13
a prosche gyár a 60-as években

az ipari forradalom idején a céheket felváltották a gyárak, hogy a termelékenység a gépek és a szervezett munkafolyamatok segítségével az egekbe szökhessen. ezen keretek közt érthető volt, hogy miért kellet a melósoknak bemenni a munkahelyre minden nap. azóta viszont eltelt vagy 150 év és a világ picit megváltozott.

“te mihez kezdenél 2 ajándék évvel az életedben?” olvasásának folytatása

haC podcast 2. epizód: hány százalék kell a teljességhez?

a halottnak a coach podcast vendége Székely Áron a tanulobicikli.hu alapítója és tulajdonosa. elképesztően inspiráló volt vele beszélgetni többek közt a vezetői példamutatásról, a munka világáról, work-life balance-ról, csapatdinamikáról, kiégésről, szorongásról, halálfélelemről, újrakezdésről, felépülésről, kiteljesedésről és a persze a logaritmus számításról.

fogadjátok sok szeretettel!

apple-podcas-ctaspotify-cta

(megtalálható más ismert podcast lejátszókon is)

Show notes:

Tanulóbicikli fb: https://www.facebook.com/pg/futobicikli/posts/

Goethe: „Bármihez, amit megtehetsz vagy megálmodsz, fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő, és varázslat rejlik!”
Forbes interjú: https://forbes.hu/uzlet/futobicikli-egy-dohos-pinceben-kezdte-ma-egy-orszagot-tanit-bringazni/

a hozzád legközelebb álló 5 ember átlaga vagy

Fogadjátok szeretettel a wmn.hu-n megjelent írásomat!

Egy állás interjú mindig stressz helyzetet jelent. Főleg akkor, amikor úgy érzed, az életed múlik azon felvesznek-e.

Így volt ez velem is, amikor az első svédországi állásomból próbáltam lelépni. Teljesen ki voltam égve, rettenetes főnököm volt, a teendők listája minden nap csak nőtt, segítséget sehonnan nem kaptam. Néhány csoport társam kifejezetten ellenségesen viselkedett, szörnyű volt a légkör. Mégis úgy gondoltam, hogy muszáj legalább egy évet kihúznom ennél a neves világcégnél. Fontosnak tartottam, hogy legyen az önéletrajzomon valami kézzel fogható, a következő helyen lássák, hogy nem ugrálok egyik helyről a másikra.

Napra pontosan amikor kitöltöttem a fejemben lévő határidőt összeomlottam. Gyönyörű pánikrohamot kaptam a munkahelyem ebédlőjében, ahogyan az a nagykönyvben szerepel. Mivel ez a jelenség már egyáltalán nem volt új számomra, tudtam mit kell tennem.

Összekaptam magam egy picit, hogy tudjak vezeti majd hazamentem. Másnap kiírattam magam a háziorvossal. Arra játszottam, hogy addig betegállományban maradok, amíg csak lehetséges és közben új állás után nézek. Közben tényleg nem voltam valami jól. Szorongtam, bizonytalan voltam a jövőt illetően egy új országban, kellett a biztos jövedelem. Mégis azt éreztem, hogy soha többé nem tudok visszamenni ebbe az irodába.

Hamarosan behívtak egy interjúra egy jó nevű céghez. A megbízás csak egy évre szólt eredetileg – helyettesíteni kellett valakit, aki kiégés miatt nem tudott tovább dolgozni.

Nagyon szimpatikus volt az interjúztató, de aggódtam, amikor elmesélte, hogy az elmúlt évben öten mentek hosszú távú betegszabadságra pszichés okokból csak a pénzügyi osztályról.

Érdeklődni kezdtem, mit terveznek annak érdekében, hogy ez ne forduljon ismét elő? Hosszasan beszélgettünk a helyzetről, a kiváltó okoról és a lehetséges megoldásokról. Nagyon nyitott volt a véleményemre, illetve az ezzel kapcsolatos korábbi tapasztalataimra.  

 Annyira vállalhatatlan volt a helyzet az akkori munkahelyemen, hogy késznek éreztem magam eldobni az állandó megbízásom a korábbi cégnél akár ezért az egy éves szerződésért cserébe. Nem volt lehetőségem változtatni a helyzeten, az egyetlen kiút a lelépés volt. Ennek megfelelően elég nagy nyomást helyeztem magamra az interjú során, nagyon fontos volt, hogy jó benyomást tegyek a leendő főnökre, miközben persze próbáltam a szükséges információkat begyűjteni. Élet-halál kérdésként éltem meg a helyzetet. Akkor még nem tudtam, hogy mindig van újabb lehetőség, és mindegyik állásnál létezik jobb.

Aztán az interjú második felénél elérkezett a kritikus pont, amikor hangosan felröhögtem. Nem bírtam megállni, bár tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb interjú stratégia: a menedzser arcába röhögni.

a folytatást az eredeti cikkben elolvashatod: klikk!